Hihi, megint felkaptam a fejem valamire! :) Mint már sokan a környezetemben betéve tudja, hamarosan búcsút intek életem első, de reményeim szerint nem utolsó leánylakásának (nem a leánysághoz ragaszkodom, csak a hajléktalanságot kerülném).

Keresem a lehetőségeket, kutatom, hogy mi is lenne jó nekem rövid- ill. hosszú távon. A lakásvásárlás komoly lépés, és egyedülállóként fenyegető lehetőségként élem meg, és nem csak anyagi, hanem lelki szempontból is. Papírforma szerint anyagilag éppen nem lehetetlen, de nagyon kicentizve, és jó pár évre kiírva magam az élők sorából (nincs új cipő, nincs nyaralás, ajándékvásárlás, fagyi, nincs semmi, törlesztőrészlet van). Ezért nagyon keresgélem az alternatív megoldásokat. Egy szívem vágya van: hadd maradhassak a kerületben, ahol mindig is laktam, közel mindenkihez és mindenhez, aki, ami sokat jelent nekem.

Beadtam egy pályázatot két kerületi bérlakásra, ahol két évig lakhatnék. A két év a történet végén még fontos lesz. Van is esélyem, meg nincs is, elnyerni az egyiket. Igaziból kifürkészhetetlen. Az önkormányzati hátszelet szerettem volna elkerülni, mert úgy döntöttem, elhiszem: Isten elég nagy ahhoz, hogy még egy önkormányzati bizottságon is átvigye az akaratát, ha a javamra akarná eldönteni ügyemet, mit Neki két-háromszázszoros túljelentkezés… E hét végére ígérték az eredményt, a nyerteseket felhívják, a veszteseket pedig levélben…

Mindeközben egy baráti házaspár kiköltözött budai kölcsönlakásukból, és a férj kijárta a tulajnál, hogy esélyem lehessen beköltözni. Fehérvári út, negyed órára a munkahelyemtől, viszont majdnem másfélre a családomtól, a barátaimtól, a gyülekezettől, és mindentől, ami otthonos és ismerős, ráadásul egyedül költözzem oda? Bevallom, három hete még egy telefont sem eresztettem a lehetőség után, annyira nem kívánkozik oda a lelkem. Pedig ingyen, rezsiért lakhatnék ott két évig. Két évig…

Most jönnek a poénok. Szerda esti bibliaórán beszélgettünk arról is, hogy a kész helyzetekben, amikor Isten elrendezi a dolgokat, vajon mi hátradőlünk, mert úgyis az lesz, amit Ő akar, vagy megtesszük azokat a lépéseket, amik kézenfekvőnek tűnnek előttünk? Színt vallottam: nem. Nem mindig. Lásd: lehetséges, de nem vonzó lakhatás, nulla telefon. Mire hazaértem este, láss csodát, a postaládában egy postai értesítő várt: postára, magyar, az Önkormányzat levelet írt! Ilyen hamar! Akkor nyertem! Oppá, de nem hívtak! Basszus, akkor tuti vesztettem! Mi lesz most velem??? Egyből vonzó lett a Fehérvári úti lehetőség. De mi lesz, ha már valaki más megkapta az ingyenlakást? Munkálkodhatott bennem a dolog éjszaka, mert reggel felderengett egy mondat legbelül: „szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt!” Olyan ismerős, de hol is hallottam? Az oké, hogy 4Mózes, de még hol? Jaa, megvan, az én számból, szívemből! Ezüsttálcán hevernek az ingyen lakáskulcsok, és én megvetem a gondoskodást…. Jájjj! Bűnbánat, ima, izgalom, erőltetett nyugalom. Különben is, hogy olvastam én február 28-án Igét (ez volt a kitűzött), ha akkor nem tűnt fel a párhuzam? Ó, bár ne lennék ennyire rohanós, felületes és figyelmetlen!

Oké. Reggel úgy alakult, hogy kedves barátné végigasszisztálta a postai sorban állást és önkormányzatiboríték-bontást. Szegény, jobban izgult, mint én – ilyen egy hűséges és szerető barát. Kedves szavak a postással, kimegy, boríték hasad, tenyér izzad, kihajtogat. Igen? Nem? Igen? Nem? Nemigen? Jááááááj….

Persze tök másról szólt a levél: emelik a bérleti díjamat, a jelenlegit. Hát jó, akkor még legalább nem halt meg a reménység. Szent fogadalom: ma felhívom a Fehérvári úti tulajt! Bármilyen nehéz is vállalni, hogy eddig nem hívtam. De tetézzem még további mulasztással? Hívtam. Nem vette fel. Ismét. Megint nem. Oké. Holnapig jegeljük.

Este újabb beszélgetés. Más kontextusban, de előjött Jézus Nikodémuszhoz intézett mondata: a szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született. Hát akkor nincs gond, halványlila fogalmam sincs, hogy én hová megyek, azt sem, mi vár az élet következő kanyarában, akkor hát legalább tudhatom: Isten mellett vagyok! :)

Az abszolút slusszpoén: reggel kíváncsi voltam, mi lesz a sztori vége (nem az enyém, hanem Pálé és Lukácsé), ezért a a ApCselt elolvastam a végéig (már csak két fejezet volt hátra, mielőtt szentté és/vagy őrültté lennék avatva). Én már nagyon nem merem az olvasottakat a magam épp aktuális helyzetére szó szerint értelmezni, mert sokszor félrevitt és nyomorított már meg ez a „módszer”, de azért poénnak hatalmas volt az Úristentől. Ezt bőven lehetne szó szerint magamra értelmezni és jelként fogadni. ApCsel 28:30.: „Ő pedig ott maradt két teljes esztendeig saját bérelt szállásán, és fogadta mindazokat, akik felkeresték.” :D :D :D

Továbbra sem tudom, hogy mi lesz a végkifejlet, és hová költözöm mostantól fogva bármikor, de már megint tanultam valamit az elénk kerülő lehetőségek pozitívabb elbírásáláról és megbecsüléséről – még akkor is, ha nem akarunk élni vele.

A sztori hamarosan folytatódik… de hogy hogyan? Azt csak Isten tudja… meg egy részét a kerületi jegyző is, ő viszont még titkolja.

A bejegyzés trackback címe:

https://okumenikus.blog.hu/api/trackback/id/tr972752770

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.