Szerintem nekem elment az eszem (a komment(er)ek kíméljenek :)). Vagy lehet, hogy nem.

Van olyan, hogy egy cipővásárlásba besegít a Gondviselés? Mert ha igen, akkor már megint megszégyenültem, és már megint nagyon szeretnek.

 

1. Február óta gyűjtögetek egy hintatalpú gyógyászati cipőre. 2. Júliusban kitaláltam, hogy melyiket szeretném majd megvenni: egy régebbi, de a maiaknál hatékonyabb, viszont hússzal olcsóbb, és viszonylag szép modellt. 3. Mostanra végre nehezen összegyűlt erre a modellre a zseton. 4. Egy héttel ezelőtt leárazták az összes modellt, régit, újat, mindet. 5. Mindenki a boltokba tódult. 6. Múlt héten nem volt lehetőségem boltba tódulni, mert munka előtt/után még/már nem voltak nyitva. 7. Pénteken sikerült odatódulni. Közölték, esélyem nincs a méretemben találni, igazából nagyjából már semmilyent, de vigasztaljon a tudat, hogy már két hónapja sem volt a kedvenc modell a méretemben. Az újabb modellek nem annyira hatékonyak, viszont másfélszer drágábbak, tehát akkor gyűjtögetés tovább, januárig. 8. Átadtam magam az önsajnálatnak, mert jár nekem a szomorkodás joga. El is mondtam ezt jó sok embernek. Nem vártam ezzel sokáig, az eladóval kezdtem :) 9. Tegnap összeszedtem magam, és megint elmentem egy ilyen spéci hintacipő-szaküzletbe, csakazértis. Hát akkor jöjjön egy csúnya, de legalább funkcionálisan megfelelő modell, ami a leárazásnak köszönhetően most majdnem kifizethető. Viszont közben kiderült, egy mérettel nagyobb valahogy mégis maradt a vágyott modellből országosan kb. utolsóként ebben a boltban. Felpróbáltam. Nem volt rossz, sőt. Na jó, de mégiscsak 41-esnek nevezik, ez nem lehet jó! Oké, felpróbáltam a másik modellt a saját méretemben. Kicsi volt. Egy harmadik modell is. Aha, tehát a nagyobb méret tényleg a méretem! Az, amiből az országban sehol nincs már egy darab sem, csak ez, és amire eredetileg is vágytam, és itt, a munkahelyemtől 10 percre, ÉÉS 13ezer forinttal kevesebbért, mint hittem. Aha. Értem. Ja, mit is mondhatnék?

 

Mondjuk azt, hogy még pénteken azt képzeltem, biztos azért nem kell nekem hintacipő, mert az egyébként is rettegett villamos (ééés a Móriczon öt(!) járat is jár! brrrr) úgyis mindjárt levágja a jobb lábamat, és az egészségkártya-keretemet, a cipő árát majd szorítókötésre költöm? Fő a bizalom és a jószándékban való hit! Na jó, úgy látom, van ebben a sztoriban több pont is, ami alapján lehet, hogy tényleg elment az eszem hamuba sült pogácsával vándorútra.

 

Csak képzelgek, vagy örüljek, ha/mert áldásokat veszek észre? Higgadjak le végre, mert VAN, Aki viselje a gondot odafenn? Még egy cipőre is? És nem kell mindent (semmit?) magamnak kikaparni?

 

Elmeséljem a színházjegyes sztorit is? ;)

 

u.i.: mire beértem munkába, bizseregtek a lábujjaim, megfájdult a fejem, és olyan fáradt voltam, mintha legalábbis a Kékesre mentem volna munkába. Pedig nem. Szeretlek, MBT! :P